Mi áll a „nappalis gyermek” jelenség hátterében?

Ha követed a közösségi médiát, valószínűleg már belefutottál a „living room child”, vagyis magyarul „nappalis gyermek” kifejezésbe. Ezt a jelenséget egyre többen említik, bár még viszonylag újdonságnak számít, és akadnak, akik kételkednek benne. De mit is jelent pontosan ez a fogalom? Jó dolog, amire figyelnünk kell, vagy inkább valami negatívum, amit a nevelési szokásaink jeleként értelmezhetünk?

Mi az a „nappalis gyermek”, vagy a “nappalis család”? 

Talán sokan a rendetlen, játékokkal telezsúfolt nappalira gondolnak, ha ezt hallják – de ennél többről van szó, sőt, ennek pozitív jelentősége is van! A nappalis gyerekek biztonságban érzik magukat a szülők közvetlen környezetében, és szívesen játszanak velük vagy nélkülük egy légtérben. A nappaliban található rendetlenség - meglepő módon - gyakran inkább azt jelzi, hogy a gyerekek jól érzik magukat a közös térben. Persze, a szétszórt gyerekrajzok, játékok, és talán pár uzsonnás doboz egyben rendetlenséget is jelent, amely elsőre bosszantó lehet. A nappali „kupijának” átkeretezése segít a szülőknek új nézőpontot találni: nem kell bűntudatot érezni, ha az otthon nem kifogástalanul rendezett. Épp ellenkezőleg, a gyerekek ezzel üzenik, hogy örömmel vannak a közelünkben, és szívesen kapcsolódnak velünk ugyanabban a légtérben.

A nappalis család és a „régi” modell közötti különbség

Sokan úgy nőttek fel, hogy amikor hazajöttek az iskolából, inkább a saját szobájukba vonultak vissza, mintha el kellene bújniuk a szülők elől. Ez teljesen érthető a kamaszok esetében, hiszen a magánszféra igénye 10-12 éves kor körül megjelenik. De vajon jó az, ha egy 3-9 éves kisgyermek is inkább egyedül játszik a saját kis szobájában, és amikor a szülők közelednek, elrejti a játékait?

A bizalom korán elveszíthető

A gyermek kötődésének alapjait már magzati korban elkezdjük építeni, és az első három évben kiemelten fontos, hogy szeretetet és biztonságot nyújtsunk. Ha egy gyermek érzelmi szükségleteire nem érkezik megfelelő válasz, akkor ez befolyásolhatja a személyiségét, és különféle kötődési zavarokhoz vezethet. Ha a szülők érzelmileg elérhetetlenek, következetlenek, vagy fizikailag nincsenek jelen, akkor a gyermekben kialakulhat az elhagyatástól való félelem, a bizalmatlanság másokkal szemben, vagy akár az érzelmi üresség érzése. Ez pedig hosszú távon a további kapcsolataira is jelentős hatással lesz.

Mit tehetünk szülőként?

A gyermek érzelmi szükségleteire való válaszkészség alapvető. Fontos, hogy segítsük a gyermeket az érzelmek megélésében, legyenek azok kellemesek vagy kellemetlenek. Egy kisgyermek számára létfontosságú, hogy tudja, a szülei mindig mellette állnak, és számíthat rájuk. Az érzelmi biztonság és a szeretetteljes, következetes gondoskodás a legjobb megelőzés a későbbi nehézségek ellen.

Hagyjuk, hogy a saját tempójában önállósodjon

A szeretet és a stabilitás mellett fontos, hogy a kisgyermek kapjon teret és lehetőséget a világ felfedezésére. A 3 és 7 év közötti gyerekek egyre kíváncsibbak, megfigyelik a környezetüket, és próbálják megérteni a társas szokásokat. Ebben az időszakban kezdenek függetlenedni, és fontos számukra, hogy próbára tehessék a képességeiket, majd amikor kimerültek, visszaszaladjanak a szüleik biztonságot nyújtó karjaiba. Ha a szülő túlságosan védelmező vagy kontrolláló, az gátolhatja a gyermek autonómia- és kompetenciaigényét. Fontos, hogy a gyermek saját tempójában bontakozhasson ki, és a maga útján tapasztalhassa meg az önállóságot, az életkorának megfelelően. Az, hogy szülőként engedjük a gyermeket próbálkozni, hibázni és tanulni, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a későbbi életében magabiztosan és önállóan boldoguljon.

Nagy baj van, ha a gyermek szeret elvonulni?

Természetes, ha egy gyermek néha visszavonul, hogy egyedül játszhasson – mindenkinek szüksége van néha egy kis magánszférára. Itt azonban az egyensúly a lényeg: ha a gyermek alapvetően örömmel tartózkodik a közelünkben, szívesen von be minket a játékába, és az elvonulások csak színesítik ezt a kapcsolatot, akkor minden rendben van. A „tökéletes” szülő nem az, aki engedi a rendetlenséget, vagy mindent a lehető legprecízebben próbál menedzselni – ezek szélsőséges és valójában elérhetetlen elvárások. Hiszen, ahogy azt jól tudjuk, nincs olyan egyetemes, mindenkire érvényes útmutató, amelyet szülőként követnünk kellene.
 

Az sem garancia a családi harmóniára, ha „nappali családnak” nevezzük magunkat: attól még nem biztos, hogy a családtagok – szülők és gyerekek egyaránt – valóban biztonságban, szeretve és elfogadva érzik magukat otthonukban. Viszont, amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a gyermek egyre inkább magányosan szeret játszani, és ritkán osztja meg velünk érzéseit vagy élményeit, érdemes megvizsgálni az otthoni légkört. Fontos ilyenkor átgondolni, mit tehetünk a kapcsolatunk mélyítése érdekében. 

A közelséget nem szabad kierőszakolni, viszont az, ha utánanézünk a témával kapcsolatos szakirodalomban, vagy akár szakemberhez fordulunk, sokat segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Különösen, ha azt érezzük, a helyzet egy bizonyos időn belül nem javul.